5. Fejezet

Na, ki hozta az 5. fejezetet? Remélem megéri és olvassátok is.:D Szóval... A 6. fejezet is hamar itt lesz, ha meglesz a 60 oldalmegtekintés. Ez azért, mert nem írtok egy kommit sem! Ha lenne legalább egy ici- pici komment akkor elég lenne az 50 om,de így... Csalódtam bennetek.:D

5. Fejezet kimondtam és megbántam

Már az utolsó korty colámat ittam meg, mikor egy siető Zayn eset be a pizzéria ajtaján.

-          Szia! – mondtam vidáman. Hogy tényleg vidám voltam-e? Igen. Hisz nekem van a legjobb barátnőm, a legmegértőbb anyukám és most ettem meg a kedvenc pizzámmat, miközben a kedvenc dalaim szóltak a rádióból.

-          Szia hercegnőm! – mondta ő is és megölelt. Viszonoztam az ölelését. Leült velem szembe és kissé idegesen túrt bele a hajába. Tudtam, hogy össze kell szednünk magunkat és nem nézhetjük egymás szemét órákig, hisz csak tizenöt perc áll rendelkezésünkre.

-          Szóval, mit szóltál a cikkekhez? – kérdeztem belendítve a beszélgetést.

-          Nem lepődtem meg, hogy megjelentek. Igazából ÉN nem is bánom – hangsúlyozta ki az „én” szót. Megint elhallgatott. Tudom, hogy valamit mondani akar, csak nem tud, vagy nem mer belekezdeni. Egy mélyen szunnyadó rész a szívemnek azt remélte talán azt mondja, többet szeretne barátságnál.  Ehhez képest agyon lett taposva az a kis énem.

-          A menedzseremnek már nem annyira. Hülyeségenk tartotta, hogy egy száll fürdőgatyába mászkálok testőrök nélkül…Meg azt is, hogy az ő szavával éljek „kavarjunk és játsszuk a címlap szerelem sztorit”

-          Vagyis most azt akarja, hogy ne jöjjünk össze? – kérdeztem, mert nem teljesen értettem mire utal ezzel.

-          Valami ilyesmi. Vagyis nem teljesen. Örülne neki, ha egy kicsit hanyagolnánk egymást és nem keresnénk egymás társaságát – mondta és közben az asztal szélét bámulta. Még véletlen sem nézne rám. Miért is? Közben megérkezett apa autója. Tud még várni egy másodpercet.

-          És te erre nem mondasz, semmit egyszerűen elfelejtesz – Rég nem kérdésnek szántam ez a mondatot. Ő neki mégis így jutott el a tudtáig.

-          Ezt te nem értheted – mondta és végre képes volt rám nézni. A szemei szomorúak voltak, de engem ez nem tudott érdekelni. Apa már kint dudáld egyet, és én kezdtem össze szedni a cucaimmat.

-          Igazad van. Én nem vagyok kiscsillag, hogy értsem az ilyeneket. Hisz tényleg mi lenne, ha továbbra is egy párnak néznek minket? Úristen a végén rontanák a banda hírnevén – mondta gúnyosan. Ha ő így, hát én is így.

-          Én ezt nem így értettem Lini – kezdett bele Zayn.

-          Jó, mindegy, hogy hogy érteted. Megmondták, hogy te ne legyél velem, te meg rögtön így is teszel. Ezen nem lehet mást érteni.

-          Légy szíves. Ezt meg kéne beszélni – fogta meg a karom.

-          Mit beszéljünk ezen? Te majd megmondod egy interjúban, hogy semmi közöd nincs, hozzám és kész. Viszlát, Malik.

-          Majd beszélünk még Caroline?

-          Idegenek nem beszélgetnek egymással – mondta még hátra nézve az ajtóból könnyes szemmel. Ez rosszul eset. Ez nagyon rosszul eset! Azt hittem vagyunk olyan baráti alapon, hogyha azt mondja a menedzsere, hogy viselkedjen idegenként, szól valamit az ügy érdekében. Ennél azért többet néztem ki belőle. Az ajtót magam mögött becsukva rögtön a kocsi felé indultam. Az oda vezető úton megtöröltem a könnyes szemem és már mosolyogva szálltam be apuhoz a kocsiba. A hátsó ülésre ültem, hogy kényelmesen el tudjak feküdni. Apa egész úton telefonált, így magamban tudtam gondolkodni mindenen. Amikor a „beszélnünk kell” sms-t olvastam vissza, jól emlékeztem rá, hogy úgy hittem meg akar majd nyugtatni, hogy ne is foglalkozzak a rossz megjegyzésekkel vagy ilyesmi. Puff… Ez kész! Engem a mai napra el lehetne felejteni.

Az kijelentésem miszerint „engem a mai napra el lehet felejteni” beteljesült. Nem pont így gondoltam. Anya ide hozatott a céghez, erre nagyon sürgős okok miatt el kellett menni. Sok értelme volt ide jönnöm. Kint esett az eső, jobb ötlet híján, a hatalmas épületben mászkáltam. Próbáltam nem tömegben lenni. Az alagsor felé indultam el. Ott csak üres folyosók voltak és néhol elvétve egy-egy ajtó. Bármelyiken néztem be csak poros dobozok voltak. A folyosó legvégén, a legutolsó ajtón mentem be és ledőltem egy fal mellé.  Gondolkodtam. Igen, én ilyet is szoktam. Nem híresztelem, de sokat tényleg nem agyalok. Mármint minek fárasszam magam hülyeségekkel. De ezen tényleg, gondolkodtam. Mérges voltam Zaynre. nem csak rá, az egész One Dierctionre. Az egészet ott rontottam el, hogy leálltam velük veszekedni a tejen. 

Hirtelen kinyílt az ajtó.  Felkapcsolódott a lámpa (nem is tudtam, hogy az is van) és egy velem egykorú lány jött be.

-          Szia! – nyögtem ki és már tápászkodtam fel a fal mellől. Láttam rajta, hogy nem számított társaságra.

-          Szia. Bocsi nem akartam zavarni – mondta és már nyúlt is a kilincsért, hogy távozik.

-          Nem zavarsz – mosolyogtam kedvesen – Csak nem nyugalomra vágysz?

-          De.

-          Pasi?

-          Az! Neked?

-          Mi más? Amúgy Caroline vagyok-nyújtottam felé a kezem.

-          Jé… én is Carolina vagyok.

És most olyan dolog történt, amire szintúgy nem számítottam. Leültünk egymással szembe és mind a ketten elsírtuk egymásnak a lelki bajunkat. A költözéstől elkezdve, a boltos ismereten át, mindent. A fényképezős napot, a fürdőruhásat, a mai napot tényleg mindent. Vágjátok? Egy vadidegen lánynak mesélem el a gondjaimat, amit jobb esetben anyunak és a legjobb barátnőmnek mondanák el. Ez is Zayn hibája. Ezután ő is elsírta nekem a gondjait. Azt, hogy a pasija szakított vele és még aznap összejött azzal a csajjal, akit utál. Vagyis a Carolina utálja azt a csajt. Na, ő kicsit jobban össze volt törve, mint én. Ezek után még én szidtam az exét és az új csaját, míg ő Zaynt mondta el mindennek. Jól elvoltunk. Volt erőnk elindítani a telefonján egy síros szerelmi filmet. Az én táskámból, hamar előkerült a zsepi, mert az egészet végigsírtuk. A film közepén egy meggondolatlan, alkalmazott benyitott hozzánk. Egy dobozt keresett, de mi után meglátott minket, inkább kijelentette visszajön érte holnap. Jól tette! Ma minden pasit utálunk, napot tartunk közös megegyezés alapján. Egyébként érdekesen nézhettünk ki. Ott sírunk mindketten a fal mellet egy telefont bámulva. Oké, nagyok vagyunk!

Ez a mai nap hosszú. Reggel még a cikkek, délben reménykedések, délután Zayn aztán megismerkedés Carolinanal. Hihetetlen milyen közös hullámhosszon mozgunk. Elmesélte anyukája itt dolgozik és el kellet mennie egy ügy miatt és most ő is itt ragadt. Este nyolckor még mind a ketten itt lézengtünk. Azaz nem. Nem mondanom lézengésen a mi tevékenységünket. A sötét szobában ültünk és dumáltunk. Ma olyan „depis” délutánt tartottunk. Nem is zavarta egyikünket sem. Nem volt életerőm energia bombázni.

-          Menjünk el fagyiért – mondtam elgondolkodva.

-          Dobozosért – szállt be ő is.

-          Csokisért.

Ezt megbeszélve, egyikünk sem mozdult. Lelki erőt kellet gyűjteni, hogy fel tudjuk kaparni magunkkal. Nagy nehezen sikerült is. Kint a borús ég miatt olyan volt, mintha már minimum éjszaka lenne. Kilenc körül be is ültünk egy kávézóba, ahol két kehely csokis fagyit rendeltünk.  Nem sokan voltak. Igazából csak mi ketten voltunk és még két asztalnál beszélgettek csendesen. Mi is ültünk a kényelmes székeken és ettük a fagyit.

-          Nézd, de nagy sztár lettél csajszi! – mutatott a bent lévő tv felé. Azt hittem kiköpöm a számban olvadozó fagyim. Én volta ott. Bent a tv-ben. A kiszolgáló csaj, hamar észrevette, hogy érdekel minket az adás és már hangot is adott a tv-re.

Épp azt a jelenetet játszották le, ahogy MA kisétálok a pizzázoból és törlöm le a könnyes szemem. A felvétel ott állt meg, mikor a szememhez emeltem a kezem. Hááá! Igen, tudja meg ország világ, hogy egy ilyen miatt sírtam. Jól csinálod kedves élet! A kép kicsi lett és megjelent az One Direction, akik mind egy kanapén ültek sorban. Mellette kisé  feléjük fordulva a fotelben ott ült a riporter lány.

-          Mond csak Zayn ez hogy lehetséges? – kérdezte felé fordulva.

-          Mármint, mi?

-          Hogy előző nap még vidáman egy párt alkotva sétálgattok kézen fogva. Másnap meg sírva hagyja ott a randitokat(!). Megkérdezhetjük mi történt?

-          Nem akarom a nyilvánosság elé tárni a problémáinkat – mondta a diplomatikus választ. (Nem ám, megcáfolná az „egy párt alkotunk” vagy a „randink” dumát).

-          De még mindig egy párnak mondhatunk titeket?

-          Én erre most inkább nem válaszolnák. ( Sosem voltunk egy pár)

-          Akkor azt elmondod, hogy miattad sírt, valaki mait vagy nincs köze a kapcsolathoz – nagyon nem akarta hagyni ezt az egészet. Pedig szerintem Zayn már elég unhatja az ilyen kérdéseket.

-          Igen miattam. Amit az óta már nagyon megbántam, de még nem volt alkalmam bocsánatot kérni tőle. És eddig, mint mindenhol a mai nap most is el szeretném el mondani –fordult a nőtől a kamera felé – Caroline, ha véletlen látod, olvasod, ezt az interjút a szeretném, hogy tudd, Sajnálom, amit ott mondtam és már akkor bántam, mikor kiléptél azon az ajtón. Emlékszem az utolsó mondatodra, de én ezt meg szeretném veled beszélni. Remélem holnap, ott leszel ahol te csak egy salátát ettél uzsonnakén és abban az időpontban, amikor az ikrekért jöttek.

-          Hát ez nagyon édes tőled. Amint hallottam ezt a mai nap, elmondtad négy interjún, egy rádióadásban és egy koncert végén is. Minden hol pontosan ugyanezt a szöveget mondtad a kamerába.  Esetleg megkérdezhetem ki írta ezeket a sorokat? Megfontoltak, minden szó, a helyszín, időpont.

-          Én írtam, kis segítséget kapva a srácoktól – boxolt bele a mellette ülő Louis vállába viccelődve.

-          És nem egyszerűbb felhívni telefonon, sms-ben elküldeni, Mert ki tudja, eljut hozzá ez az üzenet?

-          Hát nem lepődhet meg senki ha azt mondom, hogy nem veszi fel a telefont a mi kis szerencse csomagunknak – mondta nevetve Niall.

-          És hol ismerkedtetek meg? 

-          Ezekre a kérdésekre majd inkább, akkor felelnék, ha már minden rendben lesz. Addig is beszéljünk másról – próbált vigyorogni Zayn.

-          Akkor most ne kérdezek rá, mi volt ez a fürdőruhás, szökőkútban éneklős nap?

-          Ezt is a későbbiekre trtogatom.

-          Remélem, minden tisztázódik köztetek és egy újabb álom párt köszönthet Anglia. Mond, Louis mi van közted és….

Eddig érdekelt az interjú. Mi az, hogy egy párt alkotunk? Mi az, hogy ott hagytam a „randinkat”? Ember, csak találkoztunk, hogy közölje velem, hogy akadjunk le egymásról. Nem tudom nála mit jelent, hogy ne keressük egymás társaságát, de nem ugyanazt, mint nálam. Még elvárja, hogy elmenjek a találkozóra? Hova képzel, de most őszintén.

-          Elmész? – kérdezte tőlem Carolina

-          Dehogy megyek. Amúgy meg nem tudom mi ez a duma. Nem is kereset telefonon – néztem a telefonomra.

-          Ezt azért csinálja, mert sírtál!

-          Sajnál?

-          Is… Meg mert most a rajongók, őt néznék taplónak. De ha beadja a szöveget, hogy ő megpróbált keresni és helyrehozni, megint te lehetsz majd a hibás, hogy te nem akartad.

-          Mekkora egy ****! Én aztán biztos nem találkozok vele!

-          De lehet, hogy csak tényleg megbánta… - most kinek az oldalán is áll?!

-          Akkor így járt. Biztos talál még sok barátnőt magának, aki nem ront a banda hírnevén…

-          Szerintem azért pattintott, mert félt, hogy a te hírneved menőbb lesz a bandájánál – mondta nevetve. Annyira nevetett, hogy az órán jött ki a kóla, amibe épp beleivott. Na, itt tört ki belőlem a nevetőgörcs. Olyan hülye fejeket vágott, hogy még jobban nevetnem kellet. Levegőt sem kaptam már, a végére meg csak csapkodtam, mint egy retardált fóka. Nem, nem néztek ránk furcsán. Ijesztő látvány lehettünk ilyen állapotban, este fél tízkor egy kiskávézóban. Nem sokáig fárasztottuk még a pincérlányt, mert jött az sms az anyunktól, hogy megjöttek. Hamar levágtuk, hogy együtt utaztak el fontos dologra hivatkozza. Gyalog indultunk el a cég elé. Persze az utcán sem bírtunk normálisan viselkedni, hanem egymás nyakába ugrálva ökörködtünk. Ez a lány nem normális komolyan. Jó, mondom én, aki kommandózó pingvint utánozva, jártam az utcákat.

A cégnél bemutattuk egymást a szüleinknek és végre tényleg elindultam haza. Hosszú volt a nap és álmos voltam. Anyuval azért még a kocsiban kitárgyaltunk minden egyes kis részletet.  Anya szerint menjek, el a találkozóra, és ha még midig el akar küldeni a fenébe, nyugodt szívvel küldhetem, hogy én megpróbáltam megbocsátani. Elgondolkodtató ez a gondolatmenet.