8. fejezet

Ma hoztam két új fejezetet is.:) De csak, mert elégé elmaradtam.:s Remélem tetszetek a fejezetek. Annyit elárulok, hogy  9-10. fejezetben lesz egy kis izgalom.:) Amit meglesz a 150 om már rakom is fel. Hajrá és jó olvasást.:)

8.Fejezet Vigasztalós nap

Reggel kipihenten ébredtem. Imádom a nyárt. Hétköznap is lehet frissen, kipihenten ébredni. Iskola időben lehet ilyent csinálni? Vagy valaki hallott már egyáltalán olyan emberről, aki tudott így ébredni. Én nem.  Pizsamámat még véletlen sem vettem volna át lebattyogtam a konyhába.  Már majdnem elértem a hűtőt mikor csengek. Én lazán, egy elég rövid fekete rövidnadrágban és egy szürke toppban nyitottam ajtót. A postást, ez különösebben nem zavarta, hanem mosolyogva átnyújtotta nekem a leveleket. Láss csodát ki kapott levelet? Hát én!És, hogy kitől? Van három lehetőség. Szerintetek?

a., Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolából.

b., A fotós iskolából.

c., Az ex szomszéd nénitől, hogy van neki almás sütije.

A helyes válasz a B! Tapsot annak, aki kitalálta. Jesszusom, nem merem kinyitni!

Néhány nyugtató „szú- szá” légzést csináltam és… kinyitottam. „Tisztelt Caroline  Jessica Hawoode, sajnálattal közöljük, hogy idén nem nyert felvételt az iskolánkba...”

Ennyi elég is volt, hogy eltörjön nálam a mécses. Tovább nem is olvastam a levelet. Minek? Már az elején ott van, ami engem érdekelt. Ez így valahogy jobban tetszett volna:
„Tisztelt Caroline  Jessica Hawoode, sajnálattal közöljük, hogy idén nem nyert felvételt az iskolánkba...”

Na, jó azért kicsit értelmesebben fogalmazva. De oké, nekem így bénán is jó lett volna.  Olyan biztos voltam benne, hogy felvesznek, hogy nagyon. Hirtelen már nem is voltam éhes. Sírva felvonultam a szobámba és visszafeküdtem a még meleg ágyikómba. A sajnáltatásomat egy telefoncsörgés zavarta meg. Úgy gondoltam kijár nekem is egy bőgés ezért oda se nyúltam érte, legalább megnézni, hogy kihív. Majd csak megunja.

Nem így lett. Amint egy pillanatra elhallgatott újra neki állt a csengésnek. Felettébb idegesített ez a hang ezért jobb ötlet híján felvettem. Próbáltam nem belesírni a telefonba. Szerencsétlen ember felhív, azt se tudja mi a bajom, de azért én elsírom magam neki. Ez is csak én lehetek.

-          Tessék? – kérdeztem. Nem volt kedvem sem köszöni, sem... semmihez nem volt kedvem.

-          Szia, Hercegnőm, Zayn vagyok. Te sírsz? –esett le neki is.

-          Nem sírok. Mért hívtál?

-          Hallom, hogy sírsz. Mért sírsz?

-          Mért hívtál? – kérdeztem rá újból.

-          Addig nem mondom, amíg nem válaszolsz.

-          Akkor, viszlát Zayn! – mondtam még búcsú gyanánt.

-          Nehogy lemerd tenni!

És letettem. Próbáltam a továbbiakban nem sírni. Betakaróztam nyakig és próbáltam azt elképzelni, hogy innen nem kell többet felkelnem. Életem végégig itt lustálkodhatok és nem lesz semmi gond. Ezekben a gondolatokban már megint a telefon csörgése szakított meg. Esküszöm, én kidobom ezt a cuccot!

-          Igen? – szóltam bele, nem épp kedvesen.

-          Ne egyél meg! Mi a baj? – véltem felfedezni Carolina hangját.

-          Semmi bajom –próbáltam mosolyogni.

-          Zayn felhívott, és megjegyzem ezzel fel is keltet! Lényeg, felhívott, hogy sírtál és, hogy mi bajod. Szóval mi a baj baby?

-          Nem vettek fel – mondtam és újra kitört belőlem a sírás. Nem a pityergés vagy olyasmi, olyan tényleg igazi sírás.

-          Jaj kincsem! Most mondanám, hogy átmegyek, de szerintem a herceged már beelőzött.

-          Nincs hercegem és nincs kedvem semmihez, úgyhogy ahogy jön, úgy megy!

-          Úgyis valaki elmegy téged boldogítani. Ha ő nem akkor én! Na leteszem megbeszélni vele, ki menjen hozzád. Puszi cica!

-          Bezártam az ajtót! – búcsúszóként egyszerre nyomtuk ki.

Lebattyogtam, hogy bezárjam az ajtó. Én nem vicceltem.  Ilyenkor egyáltalán nincs kedvem senkihez. Azt mesélik majd, hogy milyen kár, hogy nem vettek fel. Elhitetik velem, hogy pedig igen is jó vagyok. Pedig most kiderült, hogy nem. Én pedig képes vagyok, ezt elfelejteni újra beleélem magam, hogy jó vagyok, és újra esek, hogy béna vagyok. Már nagyon, de nagyon közel voltam, hogy esetleg visszaalszok, és nem kell gondolnom semmire. Ekkor kitaláljátok mi történt? Megszólalt az a kib*szot telefonom. Itt telt be a pohár. Fogtam a zenélő vackot és kinyitottam az ablakot. Még egy pillantást vettetem rá, hogy értelmes dolog-e kidobni a telefonomat. Arra jutottam, hogy teljesen abnormális dolog, szóval nagy lendülettel repült ki a készülék. Elindítottam egy CD-ről a zenét jó hangosan és visszafeküdtem sírdogálni az ágyikómba. Az ajtó zárva, zavarni már nem fog senki. A zene, hangos, ha mégis zavarna valaki. Így tökéletesen folytathatom az önsajnálatomat, drága macimnak.

Kb 1 óra múlva:

A macimat öleltem szorosan magamhoz és csak csukott szemmel feküdtem. Nem csináltam semmit. Néha pityeregtem egy kicsit aztán abbahagytam. Majd újra kezdtem és megint abba hagytam Jó volt minden, ahogy volt. A furcsaságok ott kezdődtek, hogy a zeném, halkult, halkult, halkult és a végén megszűnt, valaki lehalkította.  Aztán az ágyam besüppedt, valaki leült az ágyamra. Hirtelen kipattant a szemem.  Na, kit láttam?

-          Zayn, hogy kerülsz ide? – kérdeztem furcsállva, ahogy kinyitottam a szemem.

-          Neked is szia kincs! Csak nem,nem örülsz nekem?

-          Nem az, de az ajtó zárva van és most tuti nem felejtettem nyitva.

-          Milyen érdekes, de mintha engem direkt ki akarnál zárni a szobádból. De egy kis dologról, mindig megfeledkezel. Először az ajtót volt. Most be volt zárva, DE! De nyitva maradt az ablak.

-          Mi?! A másodikon van a szobám!

-          Hát mivel az ajtón hiába dörömböltem, hogy engedj be ez nem történt meg. Hiába hívtalak nem vetted fel. Ami nem csoda, mert betört képernyővel találtam meg az ablakodtól nem messze. Mit tett szegény telefonod?

-          Csörgött – mondtam és visszafeküdtem az ágyban. A nyakamig húztam a takarómat és újraszorításomba húztam Colát.

-          Az a dolga nem, picikém? – kérdezte és befeküdt mellém az ágyba.

-          De már idegesített.

-          Caroline – szólt. Ráemeltem a figyelmemet, hogy mit akar mondani. Nem mondott semmit. Egy aranyos féloldalas mosolyt villantott és magához húzott. Olyan jó volt az ölelése, hogy máris jobb kedvem lett.

-          Nem megyünk el sétálni? – kérdezte.

-          Nincs kedvem kimozdulni a lakásból. Mondjuk a szobámból sem. Jó, legyünk őszinték az ágyamból sincs kedvem kikelni.

-          Gondoltam! Ezért hoztam ezt – vett elő egy DVD-t a háta mögül- és ezt – előkerült egy tábla csoki is- és ebből még több! – és még három tábla csokit húzott elő a háta mögül.

-          Imádlak! – mondtam és újra megöleltem.

-          Én is! – ölelt vissza.

-          Amúgy mért vagy itt?

-          Mert… Mért ne lennék?

-          Mert interjúra mész, koncertre vagy tudom is én!

-          Hát a fiúk falaznak, és azt mondják, nem érzem jól magam. Amúgy ők is jönni akartak csak gyanús lett volna, hogy mind az öten egyszerre leszünk betegek. Ezért is vett Louis az epres, Harry a gyümölcsös, Niall a dupla csokis, Liam a kekszes csokit neked. Én is vettem volna, csak ezek nélkülem mentek el, aztán már minek vettem volna én is, ha már ők vettek.

-          Aranyos tőlük. Meg tőled is! De nem lett volna ám muszáj jönnöd.

-          Tudod, hogy megijesztettél reggel?

-          Kicsit?

-          Nagyon! Legközelebb ne tedd le a telefont, ha azt mondom „ne tedd le” és ha kérdezem, mért sírsz, akkor mond, elmért sírsz!

-          Oké, oké!

-          De tényleg. Mert most lehiggadtam, mire felmásztam a második emeletre az apácarácson, de leg közelebb nem lesz ekkora szerencséd! – fenyegetőzött viccelődve. Vagy nem viccelődve, mindegy.

-          Zayn esküszöm, ha legközelebb sírok, ha máshogy nem is egy sms-ben elküldöm mi a bajom.

-          Mért sms-ben?

-          Mert, ha nincs kedvem senkivel beszélni, akkor íráshoz nem kell kinyitnom a szám. Esetleg, ha annyira sírok, hogy nem tudok beszélni, akkor írásba még mindig jó.

-          Remélem, erre azért nem kerül sor.

-          Én is!

-          Akkor filmezünk?

-          Filmezzünk!

A filmezésen persze nem tudtam figyelni. Zayn ezerrel mondta a hülyeségét. A végére a már a hasamat fogtam a nevetéstől. A filmvégén arra is képes volt rávenni, hogy kimásszak az ágyamból. Sőt a szobámból is kimentem. Mint kiderült ő sem reggelizet és így bepótoltuk azt is. Délután viszont haza kellet mennie. Vagyis ő nem akart, csak hát muszáj volt. A fiúk írtak neki egy sms-t, hogy Ted a menedzserük délután ötkor megy, hozzájuk megnézni mi van Zaynnel. Addigra ő persze csodás módon sokkal jobban lesz. Már az ajtóban álltunk egy köszöntünk el egymástól.

-          Ha gondolod, eljöhetsz te is és azt mondjuk átjöttél gondozni.

-          Persze, kicsit sem lenne gyanús.

-          Jó-jó igaz.. – adta fel, hogy én is vele megyek.

-          Na Szija Zayn! – Öleltem magamhoz.

-          Szia Caroline! – adott egy puszit és már nyitotta ki az ajtót. Azaz nyitotta volna, ha valaki orrba nem csapja vele. Nem nemén voltam! Caroline ebben a pillanatban nyitott be.

-          Jaj bocsi, szépfiú! – Mondta nevetve.

-          Áááá.. kezdem megszokni tőled ezt a kedvességet! Na de én tényleg magatokra hagylak. Sziasztok! – most már épségben kisétált az ajtón.

-          Szia Baby! – fordult felém visítva Caroline és a nyakamba ugrott. A hirtelen jött súlytól én dobtam egy hátast. Nevetve terültünk el mindketten a földön.

Ahhoz képest, hogy a telefonba úgy volt, senkivel nem akarok a mai nap beszélni nem épp így lett. Először Zayn boldogított és még el sem ment, de már megjelent Caroline. Nekem vannak a legjobb barátaim! Pedig valójában alig ismerem őket. Zaynt akkor ismertem meg, mikor ideköltöztem. Akkor ismertem meg a többi srácot is. Aztán párnapja együtt tartottunk síros napot Carolnienal. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Talán azért lettünk ilyen jóba, mert akkor találkoztunk egymással mikor mindketten vigasztalhatatlanok voltunk. Milyen furcsa, hogy itt Londonban összesen hat barátom van abból, kettővel ismerkedtem meg normális körülmények közt. Liam és Niall lenne ez a két szerencsés. Velük a parkban találkoztunk, mikor odajöttek hozzám. Louis, Harry és Zayn nem volt ilyen szerencsés. Velük nem jó kedvemben találkoztam (mert lenyúlták a tejemet!), de azért azóta jól összeismerkedtünk.

A vacsorát kilenc körül kezdtük el készíteni. Én a konyhapulton ültem és figyeltem, ahogy Caroline sajtot reszel. Melegszedvicset készítettünk, ami már sütésre készen várt, csak a sajt hiányzott róla.

-          Barátnődet felvették abba a suliba? – kérdezte. az „abba a suliba” megnevezés a fotós sulit takarta, ahova együtt akartunk még anno menni.

-          Igen. Még tegnap napozgatás közben beszéltem vele telefonon. Nagyon örült neki.

-          Amúgy szerintem nem is való neked a fotózás. Te ehhez túl hiperaktív vagy.

-          Gondolod?

-          Én tudod, mit gondolok?

-          Na, mit gondolsz?

-          Hogy te neked nem is a fotós suli volt az álmod. Hanem az elképzelésed. Együtt tanultok tovább a legjobb barátnőddel, olyant csinálsz amit szeretsz is.

-          Lehet.

-          DE, már nincs, mint sírnod. Hisz itt úgysem tudtál volna együtt tanulni. Lehet, hogy jobb is, hogy nem vettek fel.

-          Lehet. De így mégis mit csináljak?

-          Régen táncoltál nem? Szerettél is táncolni. A fiúknak már meg ígérted, hogy elmész, megint kipróbálni tehát Táncolj!

-          És mi van, ha leégek? Vagy, ha oda sem vesznek fel?

-          Akkor szájba verjük, aki ki mer nevetni. De úgysem kell. a táncot nem lehet elfelejteni, olyan ez, mint a biciklizés.

-          Nagyon remélem. ti profi tánc csapat vagytok. Nem lesz baj a többieknek, ha bevesznek engem is?

-          Megszavaztuk. Nem zavar senkit, avval a feltétellel, ha te is jól táncolsz. Tényleg holnapután jöhetsz velem próbára.

-          Oké.

-          Tudod mit?

-          Mit?

-          Most táncoljunk. Te eleveníted addig is a tánctudásod és meg legalább mozgok!

-          ez jó ötlet!

Megettük a szendvicsünket és befoglaltuk a nappalit. A hifin elindítottunk zenét és elkezdtük nyújtani. Örömmel vettem észre, hogy a spárga és a hozzá hasonló gyakorlatok még mennek. Elkezdtünk táncolni és szerintem egész jól ment. Nem egoizmusból, de tetszet a mozgásom. Ekkor hallottuk, hogy csengetnek. Este tíz van. Ki keres engem ilyenkor?!  

-          Én nem merem kinyitni – suttogtam. Nem tudom, hogy halotta meg zene mellet, de mindegy.

-          Én sem suttogta vissza.

Időnk nem volt tovább gondolkodni, mert kinyílt az ajtó. A földön ülve közelebb csúsztunk egymáshoz félve és az ajtót bámultuk. Ekkor belépett öt fiú. Rögtön kiszúrtak minket.

-          Sziasztok! – köszöntek rögtön nekünk.

-          Ajtót nyitni luxus?- kérdezte Liam az ajtóra mutogatva.

-          Jólva, na, féltünk!

-          Ajtót nyitni?

-          Senkit nem ismerek itt Londonban. Mégis akkor ki csengetne este tízkor? normális szerintetek az ilyen?

-          És este tízkor táncolni a nappaliban normálisabb?- kérdezte Harry.

-          Honnan tudtad, hogy az csináljuk?

-          Igazából megtippeltem a zene miatt, de ezek szerint tényleg azt csináltátok.

-          Na, mindegy is. Miért vagytok itt? – kérdeztem furcsállva.

-          jöttünk értetek! – kiáltotta el magát Niall.

-          Miért is? –kérdezte már Carolina is.

-          Megyünk buliba!- ugrott Louis Zayn nyakába.

-          Ez most komoly?

-          Igen! Úgyhogy gyors öltözetek! Kaptok fél órát – nézett az órájára Zayn.

Nem volt időnk válaszolni a fiúk már be is foglalták a kanapát, mi meg elindultunk fel a lépcsőn. Valószínűleg az ülepes gatya és egy kinyúlt póló, nem a legjobb öltözék a buliba. Ebből még mi lesz jézusom?